erőszakos kisregény

XV. fejezet - Igazságos

2007-11-25T09:50:00.000+01:00

Hol vagy fiam. Itt vagyok, anyám. Hova mész fiam. Elmegyek anyám, nem is jövök vissza, feküdj csak nyugodtan, igyál csak nyugodtan. Én vagyok az anyád, nem mondhatsz nekem ilyet. Ülj ide mellém, igyál egy kicsit. Nem akarok inni, elmegyek a kurvámhoz, a te szavaiddal élve. De ne menj el, fiam, maradj itt mellettem, aztán rábasztam az ajtót, valamit még üvöltött, de nem tisztán hallottam, nem csupán amiatt, mert egy ajtó választott el minket egymástól, hanem mert egy egész élet. Csörög a telefon, hol vagy fiam, hagyjál már békén anyám, nem akarok most veled beszélni. De akarsz, én vagyok anyád, kötelességed velem beszélned, de nem akarok, szia.

- Ki volt az?

- Anyám.

- Mit akart már megint?

- Csak azt szerette volna tudni, hogy hol vagyok.

- Miért, mi köze hozzá?

- Semmi, nem fontos szeretlek.

Ez még akkor volt.

Hol vagy anyám. Itt vagyok fiam. Miért mentél el, anyám? Mert megöltél, és nem is jövök vissza, csak fekszem nyugodtan, kéne egy kis pia. Én vagyok a fiad, te öltél meg fiam. Nem öltelek meg, megint mész a kurvádhoz, az én szavaimmal élve, igen, elmegyek anyám, nem maradok melletted, aztán isten rám baszta a mennyek oltárát, valamit még üvöltött, de nem hallottam tisztán, nem csupán amiatt, mert egy menny választott el minket egymástól, hanem mert egy egész élet. Azt hittem, csörög a telefonom, és azt hittem anyám szólt bele, hagyjál már, te halott kurva, nem akarok tőled már semmit. Kötelességem az anyámmal beszélni, képzeltem, de nem merek, szia.

- Már megint hallucinálsz?

- Mi közöd van hozzá?

- Csak tudni szeretném.

- Anyám volt az. Csak szeretné, ha meghalnék én is.

- Miért, miért lenne az jó neki?

- Semmi, nem fontos, gyűlöllek.

Ez meg most van.

Hol vagy Nóra? Itt vagyok, drágám. Hova mész, kedvesem? Megyek dolgozni, és mikor jössz vissza, már most hiányzol, csókolj meg, sietek haza, szeretlek, én is szeretlek.

Ez akkor volt.

Ki az a Nóra? Hol vagy, anyám?

Ez meg most van.

Hallom a saját boldogságom, ahogy követeli rajtam a létezést. Hol nincs isten, ott nyugalom van. Önzés van. Üresség van. Ahol nem vagyok, ott nyugalom van. Szeretet van. Minden van. Ennyi az élet.

Szeretlek, súgom a füledbe, gyűlöllek súgom a füledbe, válogasd ki az igazad. Az igazam. Elveszel feleségül? Hisz már elvettelek, azt csak álmodtam, nem volt igaz, az igenek nem voltak igazak, az álom nem igaz, a valóság megtévesztésig hasonlít az igazságra. A valóság nem igaz. Kisemmizettség. Szobám csendje, otthon melege, otthon illata, otthon anya nélkül, otthon szerelem nélkül, otthon szerelmem nélkül, otthon nélkülem. Hol a halál?

Önsajnáltatott, részeges, rózsaszín álmok, ti vagytok már csak nekem. Szeretlek, súgom a füledbe, gyűlöllek és arcon csaplak. Percek alatt változó semmiségek, ahol már nem is létezik senki, csak én, én, én, én, én, én, én és senki más. Majd magamnak leszek, majd magamnak leszek szerelmes, majd magamtól leszek boldog, majd magamtól leszek másmilyen, mint amilyen még akkor akartam lenni, amikor még akartam valamilyen lenni. Szeretlek, súgom a füledbe, gyűlöllek súgom a füledbe, arcon csaplak, és már nem változik semmi. Az ember nem változik. Saját képem és hasonlatosságom leszek, megteremtem magam, megteremtelek téged.

XIV. fejezet - Majdemlékek

2007-11-09T22:38:00.000+01:00

Emlékszem, ha majd 60 éves leszek, emlékszem, hogy akkor lesznek gyerekeim, emlékszem, hogy elhagyom a feleségem, emlékszem, hogy nem Nóra lesz a neve, emlékszem, hogy anyám szétporladt, emlékszem, hogy a sírkövét benőtte a gaz, emlékszem, hogy addigra már én sem élek, emlékszem, hogy elvitt a szerelem, emlékszem, hogy ágynak döntött, emlékszem, hogy nem baszási célzattal, emlékszem, hogy ittam, emlékszem, hogy féltem, emlékszem, hogy egyedül voltam, emlékszem, hogy egész hátralévő életemben ittam, emlékszem, hogy sírtam utánad, miután összepakoltál, és elhagytál a picsába, emlékszem, hogy mikor napjaim voltak hátra, ültem szintén egyedül, koszosan, büdösen, emlékszem, hogy remegve fogtam a telefont, emlékszem, hogy nem hívtál fel soha, emlékszem, hogy sírtam utánad, emlékszem ,hogy a saját kihányt savamban nézegettem szánalmas tükörképem, emlékszem, hogy nem voltam szép látvány, emlékszem, hogy miután elhagytál napokig ültem, előttem a fehér lappal, és a tőled kapott elektromos írógéppel, emlékszem, hogy tőled kaptam karácsonyra, emlékszem, hogy szép karácsony volt, emlékszem, hogy az írógép mellé azt kaptam tőled, hogy TERHES VAGYOK, igazi nagybetűs élet volt, emlékszem, hogy sírva öleltelek magamhoz, emlékszem, hogy akkor és ott mennyire szerettelek, emlékszem, hogy egy pillanatra boldog voltam, csupán átfutott az agyamon a boldogság, nem tudtam, hogy az, emlékszem, hogy nem emlékszem, hogy boldog lettem volna valaha is, csak akkor, és csak ott, csak azoktól a szavaktól, emlékszem, hogy rám tört a félelem, emlékszem ,hogy végiggondoltam az eddigi életünket, emlékszem, hogy megváltozott minden, emlékszem, hogy hetekig úgy vigyáztam rád, mint valami túldíszített hímes tojásra, emlékszem, hogy nem bírtam a rajtam lévő terhet, emlékszem, hogy leittam magam, emlékszem ,hogy nem voltál otthon, emlékszem, hogy amikor hazaértél, megkérdeztem, hogy kivel baszol, hogy hol a kurva anyádba voltál, emlékszem, hogy nekivágtalak a szekrénynek, emlékszem, hogy véreztél, emlékszem, hogy sírva kérted, hogy hagyjam abba, emlékszem, hogy kérdezted, hogy mi lesz a gyerekünkkel, emlékszem, hogy elveszítetted, emlékszem minden egyes kibaszott pillanatára, mikor alattad vértócsa kezdett nőni, emlékszem, hogy akkor már én is sírtam, emlékszem, hogy vissza akartam csinálni mindent, emlékszem ,hogy tudtam, hogy nem lehet, emlékszem, hogy elkezdtem röhögni, mint valami őrült, emlékszem, hogy eszembe jutott, hogy még a meg sem született létet is el tudom törölni, emlékszem, hogy úgy hittem, hogy én teremtettem a világot, emlékszem, hogy csak én hét napig pihentem, hogy azért lett ilyen tökéletes, ilyen tökéletes, mint én, emlékszem, hogy másnap délelőtt hazajöttél az orvostól, emlékszem, hogy sírtál, emlékszem, hogy szó nélkül pakoltál össze, emlékszem, hogy köszönés nélkül, még mindig sírva elmentél, emlékszem, hogy nem szóltam egy szót sem, emlékszem, hogy csak bámultam a vértócsát, emlékszem ,hogy be akartam pelenkázni, emlékszem, hogy órákig csak néztem, és folytak a könnyeim, emlékszem, hogy belepöcköltem a csikket, emlékszem, ahogy hólyagosodott fel a vér, emlékszem a rotyogó hangra, emlékszem, hogy soha nem felejtettem el, emlékszem, hogy a kisírt szemeid tettek tönkre, ahogy rám néztél, és szó nélkül hagytál egyedül egy meg nem született álommal, emlékszem, hogy mikor ez megtörtént, emlékszem, hogy előtte szerelmes voltam beléd, emlékszem, hogy mikor a karjaimban aludtál azt súgtam a füledbe, hogy örökké szeretni foglak.

Emlékszem, hogy nem gondoltam a felhólyagosodó, feketére száradt, sűrű vérre.

XIII. fejezet - Szerelem

2007-11-01T19:18:00.000+01:00

Soha nem foglak szeretni, mondtam, de én akkor is szeretlek, mondta, épp ez a lényeg, hogy nem érdekel, mondtam, de mit tegyek, hogy belém szeress, kérdezte, semmit nem tudsz tenni, mert a szívem mélyén is gyűlöllek, válaszoltam, de akkor miért kellett elhitetned velem, hogy szeretsz, sírta, nem tudom, nevettem, gyűlöllek, mondta, nem érdekel, mondtam, ha nem hal meg a kibaszott anyád, akkor még mindig együtt lennénk, ordította, te nem mondhatsz ilyen arra a büdös kurvára, ordítottam, legalább próbáljuk meg, kérte, nem akarok tőled semmit, mondtam, de eddig azt mondtad, hogy szeretsz, mondta, eddig azt hittem, mondtam, de miért hazudozol, kérdezte, mert jól esik, és mert leszarom, az érzésied válaszoltam, de csaktevagynekem, csaktelétezel, mondta, de értsd meg, hogy nincs értelme, mondtam, de miért nincs, kérdezte, mert gyűlöllek válaszoltam, de miért, kérdezte, csak, válaszoltam, majd kifordultam az ajtón, mintha nem minden ide kötött volna, mintha nem minden azért történt volna az életemben, hogy az érte történjen, de már nem érdekelt, nem akartam semmit magammal cipelni a jövőben, ami a múltamra emlékeztetett, és ő eléggé arra emlékeztetett. Egyébként voltak pillanatok amikor szerettem. Ritkán, de voltak. Igazából bármelyik pillanatot fel tudnám idézni, amit együtt töltöttünk, ez alól kivétel, amikor félholtra vertem, mert arra lehetetlen emlékezni, viszont ő azért folyton emlékeztet. Mint ahogy arra is, hogy szeret, mint ahogy arra is, hogy anyám miatt mentem tönkre, mint ahogy arra is, hogy egy kibaszott szemétláda voltam egész életemben. Senki nem kíváncsi erre.

Mint ahogy arra sem, mikor kiskoromban megkérdezte valaki az óvodában, hogy hol van az apukád, hogyhogy ő soha nem jön érted, nem volt pofája megkérdezni anyámtól, aki akkor még nem volt részeg, most meg már nem. El kellett volna temetni vele egy üveg vodkát, hátha tovább tart a rothadás. Szóval az arcbahajolt arc, a 32 fogas mosoly egyre sűrűbben kérdezte, hogy hol van az apám, de aztán visszakérdeztem, hogy le tetszene-e szopni a faszát. Azután nem volt több ilyen kérdés, és végre egyedül ülhettem a többi gyerek mellett, úgy téve, mintha minden rendben volna, pedig már akkor sem, ott sem volt semmi rendben. Azóta pedig nem sok minden változott. Esetleg az, hogy akkor, mikor hazamentem, nem volt szabad semmit csinálnom, mert anya most iszik, mert anya most beszélget, mert anya most nem ér rá, mert anya most éppen valakinek a faszát szopja. Anya most éppen széjjelrohad.

Szeretlek, futott utánam, hagyjál már, futottam előle, mindent elviselek, amit csinálsz, csak maradj velem, ígérte, igen, talán megpróbálhatnánk, hazudtam, végre, megtört a jég, lábadt könnybe, de hazudni fogok neked, semmibe foglak venni, nem fog érdekelni, hogy mi van veled, mondtam, nem érdekel, szükségem van rád, mondta, szeretlek, csókolta a nyakamba, nem szeretlek, csókoltam a nyakába, majd fogsz, suttogta a fülembe, miből gondolod, kérdeztem a válla fölül, mert ismerlek, mondta, nem ismersz, mondtam, és soha nem is fogsz, mondtam, gyűlölöm magam, mondtam, gyűlöllek, hogy ezen változtatni próbálsz, mondtam, nem fogok változtatni semmin, mondta, szeretném, hogy ilyen maradj, mondta, ez hazugság, mondtam, mind ugyanazt akarjátok, mondtam, az ember lelkét kisajátítani, mondtam, ebben az egyben nem különböztetek anyámmal, mondtam, lélekparazita vagy, mondtam, leköpnélek, mondtam, mindezt már az ágyban, miközben álomba ringattam, én pedig ott maradtam egy fél doboznyi cigarettával, egy fél életnyi gondolattal és egy szuszogó szerelemmel.

XII. fejezet - Álláspontok

2007-10-29T01:59:00.002+01:00

- Gondolom azért kerestél, mert rájöttél, hogy mégsem működik az életed nélkülem. – mondom bele a telefonba.

- Tévedsz, te tetű, csak kellenek a cuccaim, amiket nálad hagytam.

A mosoly lefagy az arcomról a szavak hallatán.

- A kurva anyádat.

Köszönés nélkül kinyomta a telefont. Hát, ez az élet. Ezt sikerült összehoznom. A felmelegített, régi barátságomból van még egy üveggel, úgyhogy igazából nincsen probléma. Majd akkor lesz, amikor meglátom, de az még sokára lesz. Percek múlva.

- Gyere be! – mondom percek múlva.

- Szia.

- Remélem összepakoltad a cuccaim, mert nincs kedvem a kelleténél több időt veled tölteni, te féreg.

- Nem pakoltam össze. Van valakid? Van? Ugye, van? Ezért nem kellek? Te mocskos szemét kurva, ezért nem kellek?

- Nincs senkim. Azért nem kellesz, mert rettegek tőled. Nem merem megkockáztatni, hogy még egyszer félholtra verj.

- Azt akkor is meg tudom tenni, ha nem vagyunk együtt. Megöllek, amikor csak szeretnéd, kedvesem.

- Elegem van belőled. Érted? Szeretném, ha elfelejtenél, lehetőleg örökre.

- Az nem fog menni. – mondom

- Miért nem? Kínozni akarsz életem végéig? Azt akarod, hogy összeroppanjak, hogy még jobban tönkremenjék beléd?

- Nem. Azt akarom, hogy megdögölj.

A pofon már csak a ráadás volt, a szavaim nyomatékosítása. Mindennél kellemesebb látvány, ahogy egy kiszolgáltatott nő fekszik, felszakadt ajakkal – ebből következően véres lesz a makkom – a szőnyegen, és azért könyörög, hogy ne bántsam.

- Hova tűnt belőled az, mikor még azt mondtad, hogy csakénlétezem, csakénvagyokneked, ésatöbbi, hova?

Erre sírva fakadt. Megkérdeztem az okát, de csak még nagyobb zokogás váltotta fel, így nem is firtattam a dolgot, leültem a fotelbe, és rágyújtottam. A füst gomolygása az életem jellemezhette, a kuszaságot, az összevisszaságot, a rendezetlenséget. Mintha még a cigarettám is viccet csinált volna belőlem, nem csak rákost és függőt. Ebben a pénzben, úgy látszik ez is benne van.

Miután abbahagyta a zokogást, még egyszer megkérdeztem, hogy mi a baja, amire azt válaszolta, hogy én vagyok a baj, mert, hogy nem csak a saját életem, hanem az ő életét is elbaszom. Ekkor figyelmeztettem, hogy az anyámat megöltem, úgyhogy engem csak ne oktasson ki, hogy mit és hogyan baszok el, mert már profi vagyok benne. Azt mondta, hogy átgondolja a dolgot, azt mondta, hogy, ha megváltozom, akkor talán lehet még valami köztünk. A következő mondatokat már csak gondolni tudtam, mivel el volt tömődve a szája fasszal. Mint ahogy mindig, most is ide lyukadtunk ki, ennyit ért a megbeszélés, az átgondolás. Meg ahogy a mellbimbójára rászáradt a geci. Csakénlétezem.

Persze, reggel már nem volt sehol, csak egy cetlit hagyott az asztalon, hogy majdhívlak, természetesen, várni fogok rád, aztán készítettem reggelit, kávét, cigarettával, és elkezdtem simogatni a tegnap este jól teljesítető farkam, hogy ugye anyának is mennyire tetszettél, akkor meg mi lehet a probléma. Ilyenkor szoktam hányi magamtól. Megöltem az anyámat. Megöltem a szerelmem. Megöltem az álmaim. Megöltem magam. Csak még nem hat a méreg, pedig már 30 éve szedem. A szerelem annyira lényeges, mint egy átázott törölközőbe csavart lecsöppeni készülő húgycsepp. Csaktevagynekem.

XI. fejezet - Kábulat

2007-10-28T01:16:00.000+02:00

Anyám hol vagy, Nóra hol vagy, szeretlek titeket, szeretem a családomat, szeretem a gyerekeim, hol van mindenki, hova tűntetek, hol vagytok, összegörnyedve fekszem a szoba közepén, hol vagytok, halvány fénysugár éri az arcom, próbálom letörölni, de még mindig ott van, hol vagytok, nem akarom, hogy eltűnjetek az életemből, anyai puszira vágyom, szerelmes csókra, szeretlek Nóra, soha nem szerettem még senkit ennyire, mit tettem, hol van a hűtő, hol vagytok. Nélkületek nem érek már semmit, hol vagytok, nem bírom nélkületek, ez már nem élet, jézusom milyen hangok ezek, eljöttek értem, hol vagytok, segítsetek rajtam, anyám, hol vagy, tudom, hogy megöltelek, nem volt szándékos, kelj fel és járj, kelj fel baszd meg, büdös kurva, járjál már baszd meg, nem fognak keresztre feszíteni, de keresztre fognak feszíteni. Hol vagytok. Nem is másznak rajtam már a tetvek, látod, nincs rajtam semmi, most már nyugodtan visszajöhetsz hozzám, a vérem már nem is folyik, éppen csak kővé dermedt, hol vagy anyám, hol vagytok, Nóra, szeretlek. Anyám szeretlek. Képtelen vagyok elhinni, hogy eltűntetek az életemből, anyám, Nórám, jézusom, hol vagytok, hol vagytok, hol vagytok, hol vagytok. Apró, tényleg teljesen apró kis szörnyek futnak felém, kitépem a saját beleim, magamra tekerem, annyira büdös, annyira, de annyira büdös, nem bírom a saját szagom, ömlenek a beleim, anyám hol vagy, Nóra hol vagy, nézd, folyik a májam, ez a vesém, nézd baszd meg, ez a vesém, nyalogasd meg a végét, hányj a szerveim közé, ezt akarom, igen, ez jó nekem. De hol vagytok már, hát szükségetek van rám, nem tudom megvakarni a fejem, nincs is fejem, azt sem tudom hol a fejem, azt sem tudom hol áll a fejem, meg akarok halni, de nem tudok, csak húzom magam után a beleim, ami még megmaradt, olyan vagyok mint egy csiga, megjelölöm az utam, szaros-vérrel, finom lesz, ha keresel, fel is nyalhatod, bebújok a házamba, anyám, hol vagytok, hol a kriptád, annyira rossz itt egyedül, nincs is kriptád, én öltelek meg, eltemettelek a temető végébe, tényleg, mint a kutyákat, pedig nem ezt érdemelted, Nóra sem ezt érdemelte, hol van? Biztos megcsal, baszik valakivel, a büdös kurvája, baszik valami átkozott szerencsétlen senkivel, engem meg itt vagy, kétségek között, nem baj, ha hazajön szétrúgom a fejét, azt sem tudom hol vagyok, kinél vagyok, anyámnál vagyok, itt vagyok anya, az angyalok között, gyertek már haza, hánynom kell, nincs mit kihánynom, teljesen kipakoltam már a beleim, a szívem a szőnyeg melletti szöszökben dobogja az utolsót, néha fröccsen belőle egy adag vér, elenyésző, felnyalják az egerek, néha már patkányok is jönnek, aztán nem vagytok itt, hol vagy anyám, hol vagytok, segítsetek rajtam, nem tudom hol vagyok, zsibbad a lábam, zsibbad az agyam, csak te jársz a fejemben, Nóra kivel baszol, mondd meg nekem, kivel baszol, tessék itt a tüdőm, szép fekete, pont olyan, mint amilyen a fejed lesz, mikor hazajössz, és megfojtalak, addig fojtogatlak, amíg el nem feketedsz, nem fog érdekelni, dögölj meg, dögölj meg, a kurva anyádat, dögölj meg, én is megdöglök, nézd nincs kezem, nem tudom fogni a beleim, szabadon mozognak, tekeregnek mint egy kígyó, a nyakamra tekeredik a vastagbelem, nem kapok levegőt, nem kapok levegőt, te is így fogsz járni, ha mással baszol, a beleiddel fojtalak meg, feketére fojtalak, mocskos ribanc vagy, megöllek. Anyám hol vagy, nincs is anyám, nincs is senkim, egy kibaszott szajha szült, hol van, már rég megöltem, végre, erre vártam egész életemben, hagytam éhen dögleni, hagytam megrohadni a saját kibaszott szarjában és pisájában, biztos szétrohadt a picsája, anyám hol vagy, hallod, itt a kicsi fiad, itt rohadok el a szőnyegen, körbepakoltam a beleimet, mint kiskoromban a könyveket, látod, csak jöjjön haza az a kibaszott ribanc, megölöm őt is. Hol vagytok, miért nem jöttök már, rátok várok, két szakadt kurva, egymás picsáját is kinyalnátok, de abból nem lesz semmi, mert az egyik rohad már a másik meg nem tudom hol van. MEGÖLÖM AZ ÖSSZESET. Nem akarom. Hol vagyok. A kurva istenit, hol vagyok. Hol vagyok. Kérek egy falat kenyeret. Kérek. Hol vagyok. Hol vagyok.

A szőnyegen ébredtem, semmire sem emlékezve. A plafon forgott velem, a világ forgott velem, az élet kibaszott velem. A szám kiszáradt, nyelvem erőtlen kígyóként próbálta nyaldosni az ajkam, de lehetetlen volt. Pár korty víz után sem tudtam gondolkodni, igaz valamivel jobb volt. Még mindig émelyegtem, bevettem pár aszpirint, hátha nem használ. Emlékeim szerint, legalábbis az utolsó emlékem szerint, anyám sírkövénél sirattam el a naplementét. Azóta, mintha semmi nem történt volna, aztán mégis, mintha minden megtörtént volna. A zuhany alatt vettem észre, hogy vénámon lyuk tátong. Elfogott a rémület.

- Mit tettem?

Természetesen nem kaptam választ, de valamelyest javított az állapotomon a tusolás. Nem tudtam milyen nap van, nem tudtam milyen napom feküdtem le aludni. Bementem a kórházba, Nórát keresve, de az információn azt mondták, ha egyáltalán a kórházakban így hívják, hogy Nóra már hazament. Azt már nem kérdeztem meg kivel, hisz tudtam, hogy nem velem, a többi meg nem érdekelt. Elmentem a lakására, csöngettem egyszer, kétszer, háromszor, mikor meghallottam az ismerős lépteket, megörültem, hogy nincs semmi baj, hogy egészséges. Viszont abban is biztos voltam, hogy nem akar látni. Ajtót nyitott, és rám nézett:

- Takarodj innen.

- Nóra, várj, nem kezdhetnénk újra? – kérdeztem.

- Veled, soha, te szemét állat, veled soha. Legalább meglátogathattál volna a kórházban.

Jézusom, elég sok időt tölthettem kómában.

- Nem volt pofám elmenni hozzád, nem volt pofám megnézni a művemet, most szedtem össze a bátorságom. Szeretlek Nóra, mindennél jobban. Nem teheted ezt velem. Legalább próbáljuk meg, kérlek.

- Takarodj, megmondtam.

És eltakarodtam. A hideg, falakat átmetsző gyilkos szempár mindent elárult a helyzetemről, arról, hogy mennyit érek, arról, hogy mire számíthatok. De képtelen voltam feladni.

Órákkal később részegen jöttem ki valami lepattant kocsmából, régi ismerősként üdvözölt a pohár, ezer éve nem ittam, legalábbis nekem úgy tűnt. Ideje újrakezdenünk mindent, mondtam már otthon a vodkásüvegnek, és részeg álomba merültem. Reggelre nem maradt belőle semmi, csak irtózatos fejfájás, és egy nem fogadott hívás. Nóra. Elmosolyodtam az ágy szélén ülve.

X. fejezet - Párbeszédek

2007-10-17T13:14:00.000+02:00

Visszagondolva, a felébredés volt a hiba. A legnagyobb hiba. A sikítás után felültem az ágyon, körbenéztem. Homályosan láttam valami emberi alakot, de csak a körvonalakat, és azt, hogy csonttá van soványodva. Jaj, istenem, remélem nem Nóra, és már készült kitörni belőlem a következő sikoly, amikor meghallottam a gúnyos hangot.

- Szia.

Felnéztem, kitisztult a fejem, és élesen láttam mindent, amit a múltban elkövettem. Megtelt a szemem könnyel.

- Ne haragudj. Szeretlek. – Ennyire tellett tőlem, semmi többre, de ezt legalább a legőszintébben mondtam, már amennyire, egy ilyen ember, mint én őszinte lehet valaha is. Ránéztem a beesett arcra, az elsárgult kórházi hálóingre, és elfogott a szégyen. Én, én, én tehetek mindenről, én tettem ezt vele. Aztán felhúzta a pizsamát, és megláttam a véres valóságot. Bordái kilátszottak, oldala, hasa kék és zöld foltokkal volt tarkított. Most az undor fogott el.

- Ez a szereted? Ez? – azzal megfordult és kibotorkált a szobából, én pedig újra egyedül maradtam az önsajnálatommal, és azzal a képpel, amit tettem. Mondanám, hogy soha nem tudtam megbocsátani magam, de ez nem volna igaz. Igazából egy cigarettára vágytam, és arra, hogy eltakarodjak innen a picsába. (Anyámra nem vitt senki virágot. Nórának nem hozott be senki, még egy kurva narancslevet sem, mint ahogy szokás, a kórházi szekrényre téve.) Csengettem, hogy jöjjön be valaki, és hamarosan megjelent, egy fiatal, izgatóan fiatal nővér, izgatóan rövid szoknyában.

- Mit parancsol?

- Haza szeretnék innen menni. Nem bírom tovább. Elfogyott a cigarettám.

- Mindjárt kerítek egy orvost.

Számomra óráknak tűnt, de valószínűleg perceken belül megjelent egy orvos, gyaníthatóan ugyanaz, aki valami olyasmit mondott, hogy te szemét geci. Ezeknek ez a begyakorolt szövegük.

- Mi a panasza?

- Nincs cigim. Haza akarok menni. Bocsánat, haza szeretnék menni. – még egy félmosolyt is ellőttem, hátha.

- Hát, sajnos még itt kell, hogy tartsuk. – úgy hangzott, mintha bánná, hogy még itt tarthat, mintha nem örülne neki, hogy megrohadhatok itt egy kurva ágyon, akár az idők végeztéig is.

- De nekem haza kell mennem. Érti? Kell. Ezer éve nem találkoztam az anyámmal.

- És a kedves mama nem tud bejönni meglátogatni?

- Nem a kurva anyádat, nem, mert éppen rohad egy kibaszott koporsóban, nem hiszem hogy van ideje, arra, hogy egyetlen fiát meglátogassa. Egyébként is én öltem meg, minek jönne ide.

Ez mondjuk eléggé hatásos volt, mert elkezdett bíbelődni a kórlappal, és a tulajdonképpen saját felelősségére hazamehet nézés volt az arcán, amit nem ismerek, de mint később kiderült, ez az.

- Meg tudná még azt mondani, hogy hol van Nóra?

- Milyen Nóra? – kérdezte.

- Milyen, milyen baszd meg, akit félholtra vertem, milyen Nóra.

- Sajnos nem adhatok ki a betegeinkről információt, hacsak nem családtag az úr.

- Nem.

- Akkor sajnálom.

- Akkor baszd meg a kurva anyádat.

Felöltöztem, már amennyire az erőmből telt. Kissé okádék szagú volt a ruhám, de ki nem szarja le, amikor láthatom az anyámat. Amikor bejöhetek meglátogatni életem egyetlen szerelmét. Hoznék virágot, narancslevet, szeretet, tiszta pizsamát, szeretet. Azt már hoztam. (Ez? Ez a szereteted?).

Egy nővérke bebaszta az asztalra a zárójelentésem, hogy itt írjam alá, meg itt, meg itt, aztán adtam neki egy kis pénzt, hogy talán nem írnék alá már mást, mert hátha az a halálos ítéletem volna. Ezen nevetett, pedig én nem viccnek szántam.

Busszal tettem meg az utat a temetőig, és nem akart mellém ülni senki. Láttam magam az ablakban tükröződni. Nem csoda, hogy nem. A szagokról nem is beszélve.

Letérdeltem a sírkő elé, a száraz virágok zörögtek ahogy meglöktem a vázát, és elkezdtem sírni. És csak sírtam, sírtam, sírtam.

- Nem lettem jobb ember. Semmivel sem. Majdnem megöltem a szerelmem, a te hibád te büdös kurva. Minek haltál meg? MINEK?

Nem kaptam választ a kérdésre, csak ültem ott, pöckölgettem a csikkeket egymás után, egy halomba, és nem gondoltam semmire. Amikor kezdett sötétedni elindultam haza, de előtte még anyám bronzból kirakott neve mellé odatettem egy szelet kenyeret.

- Zabálj baszd meg, ha ez kellett. Akkor most zabálj.

A szememben lévő könnyek millióra darabra törték a naplementét.

IX. fejezet - Kórház

2007-10-03T08:45:00.000+02:00

Dögölj meg, vágta az arcomba, miután harmadik hete mentem haza részegen, összehányva, húgyfoltos farmerben. De segítened kell rajtam, könyörögtem, aztán az arcomba vágott, szám szélén kiserkent a vér, aztán hasba rúgtam. Valahol ezen jelenet környékén volt vége a világnak. Az feketeség mindent magába rántott. És én feküdtem a közepén.

Kattogó gépek között tértem magamhoz, szám összeragadt, nyelven forró húscafatként lakott a számban. Próbáltam a mellettem lévő szekrényre nyúlni, de képtelen voltam mozogni. Szíjakkal kötöztek az ágyhoz. Ez még nem is lett volna akkor probléma, hogyha valami útszéli, harmadrangú, vodkaszagú domina ágyában történik velem, de érezni lehetett a kórház átható fertőtlenítő-szagát, látni az egyáltalán nem nyugtató színű zöldet. Valahol szárnyra kapott egy gondolat, hogy anyám is itt fekhetett, talán ezen az ágyon, talán itt álltam mellette, mikor az arcomba köpött, de most ő nem tud eljönni, hogy elégtételt vehessek rajta, hogy láthassam sírni a büdös kurvát. A nővérhívó gombját nem tudtam elérni, hang nem jött ki a számon, ezért jobb híján összehánytam magam, az orromból is folyt az gyomorsav. Reméltem, hogy öklendezéseim meghallgatásra találnak, és hamarosan meg is jelent egy nővér, hogy hatoska, a kurva isten bassza meg, miért kell összeokádni mindent.

- Miért vagyok itt?

- Mert maga egy alkoholista barom. Mit akar még tudni? Azt, hogy a barátnője félholtan fekszik az intenzíven, esetleg azt, hogy szilánkosra rugdalta a bordáit? Mit akar még, maga istenverte barom?

- Semmit, köszönöm. – Aztán elöntött a könny, sós íze keveredett a számban a keserű savas ízzel, és azon gondolkodtam, hogyan ölhetném meg magam, azonnal. Létem már nem meghatározó, az egyetlen lényt, akit szerettem, félig halálra vertem, talán már nem is él, talán átszúrta a tüdejét a bordája, talán a rendőrség áll az ajtó előtt, és várják, hogy felépüljek (mibajomvan?), hogy magukkal vihessenek, aztán hosszú kihallgatás után, törött csontokkal állnék a jéghideg zuhany alatt, és én bevallanék mindent, bevallanám azt is, hogy megöltem az anyámat, hogy megöltem a barátnőmet, hogy amikor kilövelltem apámból a faszánál fogva kezdtem el megenni, hogy mindenkit megölök magam körül, hogy nekem már csak egy sírhely kell. Béke poraimra.

Valamikor éjszaka tértem magamhoz, nem tudom hány nap múlva, de éreztem a szíjak szorításából, ahogy szinte eggyé olvadtak a bőrömmel, szóval ebből tudtam, hogy nem két perce dőltem le kicsit pihenni. Áttoltak egy másik kórterembe, ahol végre egyedül voltam. A gyilkosoknak kijáró tisztelet. Vagy talán féltették a mellettem fekvőket. Talán ők kérték, hogy tegyék át máshova ezt az okádékszagú senkit, mert nem lehet elviselni a bűzét, a sírását, a légzését. Itt még nővérhívó sem volt, pedig szerettem volna inni egy kortyot, legyen akár víz, akár vodka. Nem lényeg. (NÓRA!). Egy orvosnak látszó ember jött be a szobába, aztán kérdezte, hogy egyeske (mert ugye már egyedül voltam), szóval hogy egyeske jobban van-e már, talán levehetjük a szíjakat, talán kivehetjük a pöcséből a katétert is, talán felkelhetne egy kicsit, talán meglátogathatna a barátnőjét. Mindeközben kajánul mosolygott rám. Eszembe jutott, hogy talán megbaszhatná a kurva anyját.

- Doktor úr – hangom egy dörzspapírral dörzsölt üres vodkásüvegre hasonlított – talán megmondaná, hogy miért vagyok itt?

- Jaj, egyeske, hát nem tudja? Mert magam egy alkoholista barom. Mit akar még tudni? (Talán) Azt, hogy a barátnője félholtan fekszik az intenzíven, esetleg azt, hogy szilánkosra rugdalta a bordáit? Mit akar még tudni, maga istenverte barom?

Úgy emlékeztem, hogy ezt már valahol, valakitől hallottam, aztán eszembe jutott az a nagyvalagú nővér, ahogy betipegett hozzám, és ugyanezekkel a szavakkal adta tudtomra, hogy mivé lettem anyám halála óta. (Anyám).

- Tudnék vele beszélni? Kérem.

- Talán elintézhetjük, igen. – mondta az orvos.

- Akkor talán mozduljon már meg, aztán vigyen ki innen, talán. Köszönöm.

- Tudja, hogy ez nem így működik, még hátra van egy csomó vizsgálat, meg kell vizsgálnunk, hogy beszámítható e…

Nem hallottam a mondat végét, csak annak a majdnem végzetes éjszakának a jelenetein gondolkodtam, amiért most itt vagyok, de akárhogy erőlködtem nem jutott eszembe semmi. Mardosott a bűntudat, tudtam, hogy soha többé nem fog tudni megbocsájtani, hogy örökké egyedül maradok, hogy nem lesz már mellettem senki, egyedül halok meg, lehet, hogy ezen az ágyon, lehet, hogy hajléktalanként végzem, aztán valami fiatalokból álló csoportosulás kirugdalja belőlem még a szart is, és hagynak megdögleni egy alujáró összehugyozott sarkában. Csodálatos szalagcím válna belőlem: Az alkoholista író, aki megölte a barátnőjét, ismeretlen tettesek áldozata lett. Szép jövő, bár valószínűleg sokkal szebb, mint a múltam és a jelenem.

- Kérem, tudna adni egy pohár vizet?

- Nem, talán majd később.

Az agyamat elöntötte a vér, és maradék erőmet összeszedve elkezdtem ordítani, hogy a jó kurva anyádat, mi a faszt képzelsz te, te fehér köpenybe öltözött kis senki, mi a faszt akarsz, engedj már oda életem szerelméhez, vagy ölj meg, csak csinálj valamit, te szemét kis geci.

Az ápolók bejöttek, és valami kurva erős nyugtatót kaphattam, mert egyből rózsaszín álomba merültem. Ebben az álomban nem voltam kórházban, gyerekeim hintáztak az udvaron, feleségem derekát átkarolva mosolyogtam a konyha ablakán kinézve. Boldog voltam, addig, amíg anyám szétrohadt teteme nem kezdett el mászni felém a konyhaasztal alól, és el nem kezdte ordítani, véres cafatokat köpve, hogy én mit képzelek, hogy adjak már neki egy szelet kenyeret, aztán szemgödrein át láttam a véres valóságot, ahogy az ágyon fekve lenge ruhában nézem a kulcslyukon át, és simogatom a péniszem, majd valami kissé ragacsos lé jön ki a végéből, és mosolyogtam, kimentem az ajtón és az arcába kentem az egészet, hogy ennyit érsz, bazmeg, erre neveltél, hát tessék, most megkaptad a magadét, te utolsó kurva, és elfordultam. Mire visszanéztem csak a konyhaasztal volt, nem volt hulla, nem volt semmi, csak ugyanaz a boldog valóság, mint eddig, a gyerekek megunták a hintázást, és indultak befelé, de aztán Nóra csőre töltötte a vadászpuskát, és két lövéssel megölte az álmaim. Láttam, ahogy az agyuk szétfröccsen a falon. Láttam a kutyát, ahogy nyalja fel. Elkezdtem sikítani, és felébredtem.

VIII. fejezet - Emlékek

2007-09-21T14:21:00.000+02:00

Emlékszem, soha nem volt szabad azt tennem, amit akarok. Emlékszem, hogy mikor egyszer kimentem a konyhába valaki valamit tett anyámba, valami olyan helyre, amire már nem emlékszem. Emlékszem, arról ábrándoztam, hogy elmenekülhetek ebből az életből. Emlékszem, egyszer felvágtam az ereim, mert azt hittem, hogy nem szeret senki. Nem emlékszem, hogy szeretett volna. Emlékszem, az első cigarettámra, emlékszem, ahogy anyám (édesanyám) testesítette meg a teljesületlen szexuális aktusaim. Emlékszem, hogy nem vonzódtam a férfiakhoz, de egyszer láttam egy hatalmas faszt, és kivertem, azt gondolva, hogy az bennem van. Emlékszem, hogy még élveztem is. Emlékszem, hogy nem emlékszem semmire, csak arra emlékszem, amikor az nő, aki velem élt (édesanyám) tök részegen a szememre vetette, hogy én nem vagyok senki, és nem viszem semmire, aztán összehányta az ágyat. Azóta szeretem szagolni a matracom. Emlékszem, hogy nem emlékszem apámra, emlékszem, hogy nem kaptam róla fényképet, nem kaptam üdvözlőlapot karácsonyra, emlékszem, hogy talán nem is él, emlékszem, hogy talán meg sem születtem. Emlékszem, amikor megismerkedtem Nórával, állt az utcán (sarkon), és arra várt, hogy valaki leszólítsa. Emlékszem, hogy mit mondtam neki, mert annyit mondtam, hogy szeretlek. Emlékszem, hogy mit mondott, mert azt mondta, hogy 1 menet 5000 Ft, emlékszem, mondtam, hogy nincs pénzem, de meghívhatom egy fagyira, emlékszem, hogy többé-kevésbé el is nyalta (a fagyit). Emlékszem, hogy kiderült, hogy nem is tud nélkülem élni, emlékszem, hogy azt mondtam, pedig muszáj lesz, emlékszem, mintha csak tegnap történt volna (tegnap történt), hogy mondtam, hogy bemutatnám a szüleimnek. Emlékszem, hogy sírva fakadtam, mert nincsenek. Emlékszem, hogy egy üres lakást osztok meg saját szellememmel, emlékszem, hogy Nóra alig járt itt nálam, emlékszem, hogy egyszer meghívtam, emlékszem, hogy édesanyám (anyám) elbeszélgetett vele, emlékszem, hogy sírva rohant ki, nem emlékszem, hogy miért, viszont többet nem keresett, csak másnap, emlékszem, azt mondta, hogy soha többé nem akarja látni anyámat, emlékszem, hogy azt mondtam, hogy rendben, ezért lezárt koporsónál tartottuk a temetést. Emlékszem, hogy valamit el akarok felejteni, de nem emlékszem, hogy mit. (Édesanyám).

Emlékszem, hogy miután meghalt anyám, eltemettük, nem tudtam megbékélni magammal, és mindezt Nórára hárítottam, és azt mondtam neki, hogy miattad van ez az egész, te rongyos kurva, ő meg azt, hogy akkor takarodjak a picsába, aztán rájöttem, hogy csakővannekem, és erre mindketten jót nevettünk, aztán azt mondtam, hogy most elmegyek megcsalom, azt mondta, hogy ha kilépek ezen az ajtó, akkor többet nem jövök vissza, és kiléptem az ajtón. Azt írta, hogy nehogy azt képzeljem, hogy valaha is látni akar, visszaírtam, hogy én sem akarom őt látni, ilyen gyerekes cselekedeteim voltak, aztán nem mentem be többet az ajtón (aznap). Azt mondta, hogy jöjjek be, mondtam, hogy de akkor többet nem zár ki, aztán rájöttem, hogy a kulcsom tulajdonképpen nálam van, és bármikor bemehettem volna, de nem akartam, kérdezte, hogy holvoltál, mondtam, hogy a temetőben aludtam, anyámmal, azt mondta, hogy nem vagyok normális, mondtam, hogy tisztában vagyok vele, és mondtam, hogy készítsen ágyneműt, mert mostantól ott alszom, azt mondta, hogy kizárt dolog, mert kirúgat a temetőből, aztán elkezdtem fojtogatni, hogy nem távolítasz el anyám közeléből, te rohadék, és mikor már láttam, hogy nem kap levegőt, hogy szenved, belerúgtam egyet, hogy érezze, hogy ki az úr háznál, aztán azt mondta, hogy de ő szeret, mondtam, én is szeretem anyám, azt mondta, hogy ez akkor sem megoldás, aztán engedtem neki egy pohár vizet, aztán két hét múlva az orvos megkérdezte, hogy mitől van elkékülve a nyaka, azt mondta, hogy megtámadták az utcán, és sírva fakadt, mikor az orvos megkérdezte, hogy a támadó erőszakolta-e meg, ő pedig mondta, hogy igen, és akkor mondtam, hogy miért ilyen kedves, ő meg, hogy csaktevagynekem, és ezen jót nevettünk.

Emlékszem, hogy az egész családdal körbeültük a karácsonyfát, emlékszem, hogy megajándékoztuk egymást, emlékszem, hogy apám borostás homlokra lehelt csókja keveredett a minősíthetetlen bor szagával, emlékszem, hogy mégis szerettük egymást, emlékszem, hogy minden jó volt, emlékszem, hogy akkor még nem volt Nóra, csak anyám volt és apám, emlékszem, az ajándékozás örömére, emlékszem, hogy egy becsomagolt félig megrágott emberi szívet ajándékoztam, anyám megtörte, nekünk adta, és emlékszem, hogy így szólt: egyétek és vegyétek, aztán hosszú fogakat növesztett, emlékszem, hogy megijedtem tőle, emlékszem, ahogy apámból elkezdte kiszívni a vért, emlékszem, hogy testét a falhoz csapta, majd elindult felém, de én csak figyeltem a falon lecsúszó test maga mögött hagyott lenyomatait, aztán már nem láttam mást, emlékszem, hogy anyám az ágyam felett áll, és felébreszt. Emlékszem az álmaimra. (Ezekszerint.)

Emlékszem az első szexuális aktusra, kisfiús tehetségtelenség és maszatolás volt, emlékszem, hogy nem szerettem azt a lányt, csak az ágyba akartam csábítani, emlékszem, hogy megbeszéltük, hogy mikor nem lesz otthon az anyukája, emlékszem, hogy már az óvodában is ismertem, emlékszem, hogy vödör volt a jele, emlékszem, hogy az enyém perec, emlékszem, hogy mikor letérdelt elém és előszedte a péniszem, akkor nem tudtam másra gondolni, csak anyámra, ő meg azt mondta, hogy ezt egy filmben látta, aztán kiderült hogy a film az ezerkilencszázvalahányas Deep Throat című pornó, emlékszem, hogy jó volt nekem, emlékszem, hogy soha többé nem találkoztunk, emlékszem, hogy abban a 10 percben jól éreztem magam. Emlékszem, hogy hazamentem, és anyám megkérdezte, hogy mitcsináltam, emlékszem, hogy azt mondtam, hogy dohányoztam, erre lekevert egy pofont és mondta, hogy nem merjek többet hazajönni pinaszagúan, én pedig szégyelltem magam, és megkérdeztem, emlékszem, azt, hogy anyám honnan tudja, hogy más pinájának milyen a szaga, erre ismét lekevert egy pofont, és emlékszem, azt mondta, hogy nem merészeljek ilyet kérdezi, aztán mondtam, hogy anyuka csak nem muffokat nyal, erre sírva elrohant és mire hazaért, addigra már annyira részeg volt, hogy el is felejtette, hogy ő nő-e vagy esetleg férfi. Gondolom az ilyen állapotokból jöttek az pinaszagok. (Úgy emlékszem.)

VII. fejezet - Temetés

2007-09-15T13:14:00.001+02:00

Cigarettámmal a remegő ujjaim közt játszva néztem magam elé, gondolom elég véreres lehetett a szemem, mert Nóra folyamatosan elkapta rólam a tekintetét, mikor a szemébe néztem. Haldokoltam, legalábbis úgy éreztem, hogy nincs kiút ebből, nincs, aki felhívhatna, ha meg akar alázni, isten halott, anyám halott, Nóra szeret, saját magam pedig nem tudom annyit bántani, hogy kielégítő legyen. A végakarat szerint a hamvait szórjuk szét körös-körül az országúton, gondoltam hátha azért, hogy egy kamionos felvegye, és még a hamvait is megbassza. Rendes temetés lesz, nem fogom szétszórni a saját anyámat. (Édesanyám). Bár az utolsó pillanatok nem voltak valami szépek, csomókban álló haj, véresre kapart ujjak, gondolom fájhatott a halál. Mint ahogy nekem az élet, mégis minden reggel fel kell kelnem, csinálnom kell azt, amihez nem értek, Nóra meg is kérdezte, hogy mikor állok neki újra írni, de én mindig azt felelem, hogy ez igazából krízis, és mindig van mire fogni, mert az egész életem egy kibaszott nagy krízis. Jogosítványom nincs, ezért a temető, a temetkezési vállalkozó és a hullaház közötti utat tömegközlekedve kellett megtennem, amit egyébként szeretek, csak nem napjában többször és leginkább nem nappal. Persze, érdemes figyelni az arcokat, a hitehagyott gyári munkások mindennapi robotjától való remegését, az iskolások azon félelmét, hogy rajtakapják őket a wc-ben, dohányzás ésesetleg faszszopás közben, vagy fordítva. Érdemes figyelni az elkeseredett emberek utolsó kis mentsvárait, hallgatni a hajléktalanok beszédét, ahogy örülnek annak, hogy a másik haldoklik, talán örökölhetnek egy takarót, vagy egy félig lyukas télikabátot, hogy ne teljesen átfagyva kelljen a telet átvészelniük, aztán az egyik odaszól, hogy nincs-e egy százasom, mondom nincsen, erre elküld a kurva anyámba, és ezzel nem is tévedett sokat, de akkor sincs joga ehhez, és belerúgok egyet, hogy tudja meg milyen megalázottnak lenni mások által. Mások által sokkal egyszerűbb, mint saját magam által, hisz nincs kockázat, hogy öngyilkos leszek, hogy felvágom az ereim, hogy nem bírom tovább, hogy nem akarok tovább bírni már semmit, hogy nem is bánom már azt, ha a szeretteim meghalnak, hogy soha nem lesz körülöttem senki. A panellakás ablakából soha nem szép a naplemente.

A temetőben felsorolták a lehetőségeket, a legtávolabbit és legnehezebben elérhetőt választottam, hogy a lelkiismeretem előtt tiszta legyek, amiért egy kurva virágot nem bírok kivinni. A temetkezési vállalkozónál a legolcsóbb konstrukciót választottam, nincs nekem pénzem, nincs nekem munkám. A fejemben szövöm a gondolataim, papírra vetni nem lehet. A hullaháznál pedig a kötelező kívánelbúcsúzni a halottól eljutottunk egész odáig, hogy sírva rohantam ki, aztán leültem a járdaszegélyre, és hánytam attól, hogy cserbenhagytam az anyámat, hogy cserbenhagytam, az utolsó perceiben, hogy úgy tettem, mintha nem érdekelne, hogy mit mond, hogy úgy tettem, mintha nem is létezne, még a halálos ágyán is őt hibáztattam az elbaszott életemért, még a halálos ágyamon is bánni fogom az egészet, de már nem tudom visszacsinálni, jézusom, anyám hol vagy, itt van a te egyetlen pici fiad, hát a lófaszt van itt, nem volt akkor sem, amikor kellett volna. Semmivel sem érdemeltem ennél többet, jó így ahogy van, a sors akarta így, csak olyan sincsen. Igazából semmi nem létezik, igazából már én sem. Saját magam elbaszott ikertestvére vagyok.

Ketten álltunk a sírnál, gondolom az apám (édesapám) nem is tudta, hogy én élek, hogy anyám nem él, nem is számítottam rá, hogy látom valaha, nem is akarnám látni. Szégyellném magam, hogy olyan lettem, mint amilyen valószínűleg ő. Nóra megkönnyezte anyámat, bár, talán örömkönnyek voltak, és féltem, hogy elveszítem.

Aznap este, álmomban, egy egyáltalán nem kielégítő aktus után, gyilkos kislányok hadát erőszakoltam meg és daraboltam fel. Nem esett jól, de mit lehet tenni. Ez volt a munkám, ez volt az életem, élőkből holtat csinálni, vagy legalább megpróbálni. Megfojtott óvodások sírján gázolok.

A harmadik gyilkosság után, felijedtem és sikítottam, Nóra mélyen aludt, és fel sem nézett, pedig most megmondhatnám neki, hogy ez egy krízis. Örök krízis marad az egész életem. Mögöttem már nincs semmi, előttem meg csak részeg halottak.

VI. fejezet - Jelenetek

2007-09-08T11:17:00.001+02:00

Évek, talán évmilliók teltek el a lehányt könnyeim közt, de talpra álltam. A talpra állás feltétele természetesen az, hogy Nóra. Örökké szeretni foglak. Foggal, körömmel védelek mindentől. Ennyiből állt az e-mail, és tudtam, hogy kitárt karokkal várhatom, hisz el fog jönni, nincs olyan, hogy nem jön el, az érzelmi függés alig jobb, mint a heroin. Teltek a napok, a hamutartók és a tököm is, de nem jött el, nem is válaszolt. Válaszra sem vagyok méltatva, szinte sértve éreztem magam, aztán visszagondoltam a művemre, és rájöttem, hogy most akár már meg is baszhatom. Hisz soha.

Napok, talán hetek teltek el, mire sikerült elérnem, hogy remegő kézzel kelhessek fel reggel, délben, általában ismeretlen helyeken, ismeretlen Nórákkal körbevéve. Egy darabig élveztem, de mikor már hánytam a saját szagomtól – kipárolgott az alkohol – akkor valahol mélyen elkezdtem szégyellni magam, de mint oly sok minden az életemben, ez sem tartott sokáig, sőt szinte semeddig, aztán whisky-kel oldottam saját feszületségem, próbáltam elkerülni mindent, ami az életre emlékeztethetne. Naponta, őrültként néztem át az e-mailjeim, hátha jött valami Nórától, de ez nem az én napom, hetem, hónapom és lassan évem volt. Hiába írtam, tényleg őszintén – majdnem őszintén bármit, hiába hunyászkodtam meg, hiába aláztam meg magam, nem lett jobb. Az önsajnálat tönkretett.

Egyik éjszaka, valakitől, valahonnét sétáltam a holdfényben haza, emlékeket felidézve magamban, amikor megláttam Nórát, valami szerencsétlen oldalán andalogni valamerre, szintén a holdfényben, ésatöbbi. Gondoltam neki nem voltak emlékei, legalább jelenleg nem emlékezett, mert akkor összekeverte volna, hogy dugja a nyelvét, esetleg a seggembe, gondoltam, de rájöttem, hogy ilyet nem szabad, hisz én most hódítok, szakadt farmerben, 2 hetes borostával (már szakáll), a zsírtól összecsomósodott hajjal, részegen.

- Sziasztok. – böktem oda nekik, mire fel sem figyeltek, Nóra fel sem nézett ennek a szerencsétlennek a szemeiből.

- Sziasztok! – kiáltottam valamivel hangosabban, és Nóra megmerevedett, gondoltam az emlékek lehettek a hibásak.

- Ki ez a csöves? – kérdezte az ismeretlen gondolom jóképű, gondolom vicces, ésatöbbi.

- A kurva anyád, ki lenne! – és a mondat kimondása közben el is ragadtam a kezei közül Nórát.

Ez nem tetszett gondolom gazdagnak, és ellökött, nekiestem a falnak és felrepedt a szám, de éppen csak annyira, hogy miközben rugdaltam a földön véreset köphessek a szemébe. Nóra sikított, emberi mivoltom már régen nem volt. Nem hibáztattam érte hogy fél, szeretem, ha valaki fél, ha törékeny, ha esendő. Fájóbban meg lehet alázni.

- Ezt miért kellett, te rohadék geci? – ordított sírva.

- Mert szeretlek! - mondtam. – Nézd meg mi lett belőlem! Nézd meg mit tett velem a hiányod, nem is vagyok már ember, csak egy roncs, és nélküled az is maradok örökre. Szükségem van, mindenre, ami veled kapcsolatos, szükségem van rád, szeretlek, értsd meg baszd meg, fontos vagy nekem, és nem hagyhatom, hogy ilyen kis szarháziak elvegyenek tőlem.

- Én már túlléptem rajtad. – mondta hidegen.

- Majd én rád lépek te rohadék kurva, mi az, hogy túl léptél? Rajtam nem lehet túl lépni, én nem vagyok egy túl lépendő fajta, engem csak szeretni lehet.

A hajánál fogva rángattam az utca közepén, pedig én soha nem bántok nőket, de úgy éreztem megérdemli, mint ahogy én nem érdemeltem meg azt, amit tőle kaptam. Többre vagyok érdemes. Aztán felmentünk hozzá, kimosta magát a könnyből és takonyból, és pedig végre boldogan lezuhanyoztam, beállt mellém a zuhany alá, és végre mindketten boldogok voltunk, végre nem volt akadálya annak, hogy örökre magamhoz láncolhassam, most úgy éreztem, hogy csak az enyém a világ, és úgy is viselkedtem. Így éltünk, szinte boldogan hónapokig, gondok nélkül, szinte szerettük egymást. Aztán meghalt anyám.

V. fejezet - Szerelmes levél

2007-09-07T13:05:00.000+02:00

Kerestem istent, nem találtam, nem akartam találni, inkább a halálban vártam a megváltást, a halált az jó, eljön érted, nincs egy perced sem hogy felfogd, tejfogad kihullik, csattan a kövön, a pofon az atyaianyai, esetleg mástól akkor fáj, sírsz, visszavonulok az élettől, nincs is semmi számomra nem maradt már, elvették tőlem, mint ahogy mindenkitől elveszik azt, ami számára a legfontosabb, tőlem nem vették el, én dobtam, mint egy rongyot, el, csak magamat okolhatom a kialakult helyzetért, én vagyok a felelős a saját életem elbaszásáért, én, én, én, egyedül én lehetek az aki helyrehozhatja, nem akarom helyrehozni, nekem minden jó így, ahogy van, nem akarok, nem tudok változtatni már semmin, minden pillanatban rád gondolok, esetleg, másra, de az csak pina, te meg a szerelem vagy, a megtestesült, a minden, a semmi, az örök lét meghozója, egy igazi kibaszott megváltó, aki sajnos soha többé nem jön el, csak akkor, mikor mi akarjuk, csak a mi az a te vagy, meg én, akkor hogy is gondolhatnám, hogy ha én akarom, akkor te is akard, amikor majd, te, akkor én nem, így lesz ez örökké, te vagy nekem, én vagyok itt , te ott, és soha többé nem látjuk egymást, csak könnyekbe temetkezve gondolunk arra, hogy talán egyszer, mikor már a világnak tulajdonképpen vége, akkor újra együtt lehetünk, a rohadt lelkünk minden egyes darabját belebasszuk valami mély kútba, és hagyjuk, hogy zuhanjon, nem is hallgatjuk, ahogy csobban a víz, nem is tudjuk, hogy létezik-e víz, nem is tudjuk, hogy ez kút-e, vagy sírgödör, nem is számít már semmi, csak az, hogy mindezek közben, darabokra téplek, véres cafatokká, te engem szintúgy, ócska életünk szánalmas darabkái egymásba fonódva mondják ki a végső szót, a végső igent, a végső nemet, mi ketten léteztünk, eggyé váltunk azáltal, hogy megöltelek, hogy megöltél, hogy egymásba folyt a vérünk, hogy egymáséi lettünk a világ utolsó pillanatában, aztán másnap reggel megkérdezed, hogy mennyi cukrot szeretnék a kávémba, és én elmondom, hogy mit álmodtam, szedem a cuccom, és már takarodom is a picsába, mert ezt érdemlem, az utcán állva, az esőben a buszra várva elgondolkozom azon, hogy mit is vártam, hogy mire gondoltam, mikor meg mertem álmodni ezt, talán azt gondoltam, hogy akkor minden sikerülni fog, jóra fordul, esetleg nem is leszünk már senkié soha, cigarettám már ráégett a körmömre, mikor észrevettem, hogy loholsz utánam, rohansz, a szakadó eső rátapasztotta a hajad az arcodra, de te csak rohansz felém, én pedig a buszajtó nyitódására a szemedbe pöckölöm a csikket, és méltóságteljesen agyonlövöm magam a felhördülő tömeg szeme láttára, bizonyítva azt, hogy nem csak te szerethetsz, nekem is van jogom áldozatot hozni, és az esővel keveredett vérem egyszer csak eltűnik a csatornafedélen keresztül, és már visszacsinálnám, csak lekurváztam azt, aki segíteni tudna, meg nem is létezik, hisz a fia sem szállt le a keresztről, akkor én mit akarok, mit akarok elérni.

I. közbevetés - Mondatok

2007-09-07T13:01:00.000+02:00

Arra gondoltam, hogy talán majd nekem. Szentem.

Akkor még nem tudtam, hogy a rendőrség fizetett ügynöke.

Ez nem is egy megálló.

Kérem, engem itt ma reggel fel kell, hogy akasszanak.

Kiterítenek.

Így is. Van.

Hordalékom van, mint egy folyónak, medret vájok a szívekbe, tönkreteszem a lelkeket, vérző sebekbe rakok sót. De nekem így jó.

Soha nem gondoltam magamra, miközben másra gondoltam, nem néztem az érdekeim, talán nincsenek is érdekeim, talán nem is vagyok jó semmire, talán nem is adhatnám meg azt a gyűlöletet, amire a nők vágynak. Talán én csak szeretni tudok. Azt sem igazán.

Emberi kapcsolataim száma.

Egyszer azt álmodtam, hogy nekem jobb, mint másoknak, máskor meg azt álmodtam, hogy nekik jobb, mint nekem. Most akkor hogy van ez? Álommanó, talán ha leszopnál.

Nem kenegetem pisával az arcom, mert nem vagyok ráncos (még). Egyszer álmodoztam a szomszéd feleségéről, tudniillik, hogy belepisálnék a szájába, hátha nem lesz ráncos. Így sem, de lehet (még).

A nagylábujjamon egyszer benőtt a köröm. Na, az volt olyan érzés, mint a szerelem. A genny az utána következő rész. Amikor elkezdünk igazat mondani.

Ha nem mondanék sokszor igazat, akkor most egy csomó minden más lenne. Isten, haza, család. Nem részletezem, mert nem tudom.

IV. fejezet - Anyám

2007-09-02T23:48:00.000+02:00

A hazugság jutalma, az, hogy a hölgy önt jelölte be legközelebbi hozzátartozónak, kérem fáradjon be az xy kórház pszichihátriai osztályára. Elfehéredve suttogom a telefonba, hogy:

- Nóra?

- Nem, az édesanyja. Sajnálom.

Összeszedem a szétszórt ruhákat, magamra tépem, aztán összeesek, rohanok, hogy elérjek valami kibaszott buszt, mert nekem most ott kell lennem.

Gépek kattognak, fehérre van festve minden, meg barátságos zöldre, nővérkék rohangálnak, uram, cigarettával nem jöhet ide be. A legközelebbi orvoshoz odarohanok, hogy édesanyám (neve). Bevezetnen a 6-os szobába, ő pedig ott fekszik, lekötözve, verejtékben úszva az anyám. Az én anyám. Odasietek az ágyhoz, homlokon csókolom, felnéz:

- A kurvád nincs itt?

Akkor mégsem lehet akkora baj, nyugtatom magam. Kerítek egy orvost, hogy mi történt, mondja, hogy az édesanyja (neve) felhívta a mentőket, hogy mindenhol csak a fiát látja, száraz kenyeret eszik, meg egyébként is bejöttek a fenyők az ablakon teázni. Ismét elfehéredek, most az idegtől, hogy ez, szóval az édesanyám (- Nem kurvázhatod le a saját anyádat - súgja a fülembe egy másik ápolt, aztán rávetik magukat a nővérkék, hogy Márti néni, takarodjon már vissza a picsába, mert elkapja a zselés szörny. Sírva rohan, és elhiszi.). Visszamegyek a kórterembe, aztán édesanyám mosolyog, hogy:

- Ha ez kellett fiam, hogy kiváncsi legyél rám, akkor mostantól minden kurva reggelen fenyőfákkal fogok teázni. Ha neked ez kell.

- Anyám, miért teszik ezt velem? Betegre aggódtam magam. - szinte ordítom.

- Hogy van a kurvád?

- Nem kurva, baszódj meg. - fakadok ki - Egész életedben tudatosan tettél tönkre, apa nélkül kellett felnőnöm, nem tudom milyen farkak jártak már benned, és most sem tudsz békén hagyni? Élni akarok.

Egy könnycsepp gurul le az arcán, aztán ezt követi még pár darab. Látom, hogy meg tudna ölni bármivel, ha kikötözném. Aztán az arcomba köp. Remegő szájjal elfordulok, kirohanok a szobából, át a folyosón, le a lépcsőn, soha többé ide, fekete pontok játszanak a szemem előtt, vibrál minden körülöttem, rágyújtok, mélyen leszívom, rám jön a hányinger, odaokádok a kórház kukája mellé - marketingesnek is elmehetnék - aztán keresek valami kocsmát. Ott alszom. Oda is okádok. Lehányom a könnyeim.

III. fejezet - Hazugságok

2007-08-30T23:19:00.000+02:00

Az egész abból indult ki, hogy hetekkel ezelőtt találkoztam egy vöröshajúval, akiknek nem lehet ellenállni, felvonszoltam a lakásba, ahol napokkal azelőtt még a Nórára szárad ondó volt a meghatározó, és arcpirítóan megdugtam, aztán zörgött az a kurva kikönyörgött kulcs a zárban, innentől pedig egy kis képzelőerővel ki lehet találni a dolgok alakulását. Érdekes egyébként, hogy az első szavunk ilyen szituációban mindig az, hogy a kurva anyádat, mintha még akkor, lepisáltad volna a szülésznőt, és beleivódott volna az agyadba ez a két szó, akkor. Ezt tanuljuk, hogy ne érezzük magunkat elveszettnek. Életre nevelés. A vörös hajú annyira rikácsolt, mintha ő lett volna az, akinek átbasztak a feje felett, mintha övé lett volna az egész szaros világ. Nóra leült, körbenézett, motyogott valamit, hogy szemétállat, aztán sírva fakadt. Ekkor még nem éltünk együtt, azután még annyira sem. Nem vagyok megbízható.

Napokkal később, mikor már kezdtem teljesen elfelejteni mindenféle hajszínt, ami körbevett valaha is, önnek egy új üzenete érkezett. Segíts nekem, hogy megbocsáthassak. Van pofája ezek után ilyen írni, ilyet gondolni, és egyáltalá rám. Mert ki vagyok én, hogy ennyire kell hogy megbocsássanak nekem? Mit képzel rólam? Visszaírom, hogy hatkor ott, ahol mindig is.

Szürke kabátban, kesztyűben, hidegtől vörös orral várt rám fél órát, mert véletlenül leszartam, hogy mikor indulok el.

- Itt várok rád egy órája.

- Fél órával ezelőttre beszéltük meg - mondom, mintha nem tudná. Vagy mintha teljesen hülyének nézném. Bár, mióta tudom, hogy csakénlétezem, meg csakvelem, stb, azóta tényleg egy kicsit megingott a hitem az épelméjűségét illetően.

- Két kávét - mosolygok rá a vörös hajú pincérlányra, aki rossz ómen, úgy érzem, viszont Nóra nem veszi a lapot, én pedig arra gondolok, hogy két kávéfőzés közben hátulról a raktárban. Vagy csak hátul a raktárban. Vagy csak hátulról. Vagy csak a raktárban.

- Te már megint semmibe veszel, nem is figyelsz rám, nem érdekel, hogy mit mondok - fakad ki.
A harmadik cigarettám ég le szűrőig - a körmömre az élet ég rá - a negyedikre már nincs idő, valamit hazudni kell.

- De, de figyelek, miért ne figyelnék? Hisz tudod, hogy szeretlek, tudom, hogy hibáztam, soha többé, stb.

Ettől kicsit megnyugszik, ettől kicsit én is, hogy ugyanúgy nincs bennem szégyenérzet, amikor a szemébe hazudok. Akármit. Szólok, hogy mennem kéen, ő meg, hogy kifizeti a kávét, mondom ne viccelj, intek a vörösnek, hogy fizetnék.

- 540 lesz. - mosolyog

Aztán átnyújtok egy ezrest, és mélyen behajol az asztalra, szembe velem. Újra eszembe a jut a raktáros dolog, de Nóra szomorú szemei megakadályoznak az erekcióban. Majd otthon kiverem, gondoltam akkor még.

- Menjünk hozzád! - váratlan közbevetés önkezem által okozott magömlésem tervezgetése közben.

- Rendben! - édesen átkarol, magának sajátít, a szél süvít, nekem pedig már tele van a tököm az egésszel.

Reggel mellettem feküdt, reggel magam mellett feküdtem, reggel nem találtam meg a kijáratot, reggel nem éreztem magam embernek, reggel hányingerem lett a savamtól, reggel párbeszéd volt köztünk.

- Szeretsz?

- Nem.

Zavart okozok egy szóval. Azt hiszi viccelek. Már évek óta.

II. fejezet - Reggelek

2007-08-30T17:12:00.000+02:00

A reggelek a legrosszabbak, nem mintha innék, vagy, ha esetleg igen, akkor az estéim is azok. Leginkább ömlik a nyálam alvás közben, leginkább horkolok, mindez nem zavar, kiszárad a szám, az mondjuk már eléggé, annyira, mintha basznád a nőmet. Vgy a faszimat, mivel mai világ. Kinyitom a szemem, összekülönbözök, ha egyedül vagyok, magammal, ha mással, akkor vele, hogy milyen egy mocskos kurva élet ez? Milyen egy rakás szarba hoztatok kedves szüleim - nincsen apám, anyám meg. Aztán tapogatózom a cigarettám után, félálomban már ölöm magam, remeg a kezem, várom, hogy megmelegedjen a bojlerben a víz. Órák kérdése. Vagy napok. Aztán máris utállak, máris látom, hogy 2 nem fogadott hívás, 0 ismeretlen, pedig nem ismer senki, én sem ismerem magam, nem ismersz te sem, mégis próbálkozol, magamba zárlak, na nem a szívembe, a segglyukam megfelel. Remélem. Ha úgy érzem, visszahívlak, hogy persze most keltem, szeretlek, persze, imádlak, persze, hülye egy mocskos picsa vagy, persze. Az ingyenes hírújságok tömkelege közül kiválasztom a legszínesebbet, hogy a szürke életet feldobja valami, a mínusz 5% bútorra, esetleg egy másik egyház, ahol isten fele ennyire geci.

Igazából magammal baszok ki, teljesen igazad van, mikor azt gondolod, hogy ez amolyan megmagyarázhatatlan dolog, ami körülvesz, csak így születtem, ilyennek neveltek(?), vagy ezt láttam a tévében, vagy tőled tanultam, te hülye picsa. Így nem beszélünk, vágom magam kiszáradt-szájon, végre egy stabik kapcsolat, nincs a fejemhez baszva a hónapok sorozatot tönkrevágása, a másik nők, a kisujjnemmozdítás, a beteg anyám, az elmebeteg gondolataim. Gondolhatnád, gondolhatnám, hogy ez nekem jó, hogy nekem ez tényleg megfelel, vagy ilyesmi. Nem felel meg, soha nem is felelt meg, az sem felel meg, ha a közelemben vagy, hogy nem vagy sehol, hogy. Aztán bekapcsolva a rádiót, már valami romológus üvölti, hogy szerintem jobb, ha megmondod neki, hogy tovább nem maradhat. Elgondolkodtató. De marad, amíg elviselem. Magam.

Ismét csörög a telefon, azt mondom szia, azt mondod szia, azt mondom dögölj már meg, azt mondod jó, azt mondom miért egyezel bele, azt mondod nincs energiád, azt mondom, miért nincs, azt mondod, mert elveszed minden erőmet, azt mondom a kurva anyád, azt mondod szia. Nem mondok semmit. A piros gomb és a furcsa reggelek.

I. fejezet - A szerelem kelyhe

2007-08-29T13:26:00.001+02:00

A címben szereplő, leginkább a pina, legalábbis állítólag, vagy nem az, inkább száj legyen, valahogy mostanában valamivel mégis csak másabb. Másabb az, amikor beléd rakom, meg amikor beveszed. Tudod, olyan, mint a gyógyszer. Spermás-hagymás kenyér, este a naplementében, ülünk ketten a tóparton, szerelemkelyhed nem bír megmaradni egy helyen, most éppen nem a péniszemről (fasz) gondolkodom, hanem arról,m hogy csendben tudsz lenni, mert olyanjóveled, olyaszépminden, olyanboldogvagyok. És akkor jönnek a kérdések, hogy örökké, stb. A válaszom: nem. Ekkora szerelemkelyhed lebiggyed a térdedig, aztán már áztatja is a könny, amit harag vált fel, szóval a kurvaanyámat, ő miatta van az egész, ugye, te rohadék geci? Ne gecizz légyszíves, az előbb azt ittad, szerellek le szép szavakkal. Aztán bemész a tóba, lefekszel az aljára, várod, hogy megmentselek. Az xy tó partján felpuffadt női holttestet talált a rendőrség - ondóval volt teli a szája. A nyomozásban nem rendeltek el hírzárlatot, mert mi a fasznak. Okos voltál drágám, aztán másnap, máshol, más valaki kérdezi, hogy itt halt meg az a nő?

Biztosíthatlak, hogy nem, egyed továbba a spermás-hagymás kenyered. Olyanjóveled, olyanszépminden, stb. Kezdődik. Holnap nem veszek újságot, ma nem mondok nemet. Holnap nem jövök ki a tópartra. Ülök otthon két napig, cigarettázom, iszom az ásványvizet, túlteszem magam azon, hogy naponta 20-szor írsz, kopogsz, csöngetsz (két napja). Anyám hív, hogy keresett a Nóra, 13-szor. Jó, kérdezem, az ki? Röhög egyet, hogy fiam, te megint semmibe veszed a másikat, viszont ezt már nem annyira hallom, mert lenyomom a telefont. Aztán az újságos bedobja a metro ingyenes hírújságot, ahol szalagcím: Az xy tó partján felpuffadt női testet talált két helyi horgász, megbaszták, majd belekeverték az etetőanyagba, hátha jobban eszik a harcsa. Eszik, igen. Velem meghal, nélkülem meghal. Talán én baszok el valamit, de ez jelen pillanatban nem érdekel. Anyám hív, hogy nem keres a Nóra két napja, jól van anyám, tudom. Persze, kit hívjon ő is, amikor apám nem éppen hívni való, minthogy már akkor sem volt ott szinte, mikor elélvezett, amiből én lettem. Egy adag geciből egy darab szar. Teljesen lényegtelen. Jobban belegondolva, Nóra egy kicsit hiányzik, nincs kit megalázni. Nincs ki megalázzon. Leugrom az éjfélig nyitva tartó éjjel-nappaliba, hogy 3 doboz cigit, meg egy kis vizet légy szíves adni. Aztán visszafekszem, és elkezdek erősen gondolkodni azon, hogy véletlenül elaludhatnék égő cigarettával, hátha Nóra talál rám. Vicces volna. Addig gondolkodom ezen, míg nem csöngetnek, ma már 34-szer, és a bűntudat arra késztet, hogy kinyissam.

- Nóra, jajj hálaisten, az előző barátnőim, akik közben, akkor voltak, mikor még te is, beleölték magukat az xy tó tóba, annyira örülök, hogy itt vagy, ülj le, hozok cigit neked is.

- Elhagylak. - Olyan hidegen mondja, hogy még az is átfut az agyamon, ma nem lesz dugás.

- Miért? - kérdezem, de nem ad választ, csak sír, kis teste, stb.

- Nem veszed fel a telefont, nem engedsz napok óta. Már mindent gondoltam. Anyádnál voltam, ő mondta, hogy beszélt veled, ebből tudtam, hogy élsz. Bár ne tudtam volna, ő azt mondta, hogy takarodj a fiam közeléből, te rohadék kurva, szóval elképzelheted. De magam én szeretem a fiát - mondom neki, mintha számítana - erre azt kapom, hogy szereted ám a kurva édes anyádat, lányom, azt szereted. Szóval itt tartok.

Beleszívok a cigarettába, mire elmorzsolom nemlétező bajszom alatt, hogy én szeretlek Nóra, nagyon szeretlek. Ekkor felnéz, szemeit hatalmasra nyitja, felugrik a székből és a nyakamba ugrik.

- Költözzünk össze.

Ez az a pont, mikor menekülni kell, vagy rohanni, vagy - ha bántanék nőt (nem) hasba rúgni, úgy, hogy a fal nem adjon már neki semmit.

- Nem lehet, te is nagyon jól tudod. Nem vagyok megbízható ember, stb, mondhatni rohadjak meg, de akkor sem baszd meg, nem.

Erre ismét felsír, mint valami kukába baszott csecsemő, folyik a taknya, keveredik a nyálával, szipog egyet, fele visszamegy, egyél kicsim, finom lesz. Aztán hirtelen feláll, arcon csap, beleköpi az imént visszaszívott taknyos nyálat az arcomba, majd reszelős hangon közli, hogy voltaképpen a kurva édes anyámat. A következő kép az, hogy az ujjammal feszítem a valóságos szerelemkelyhét (pina) kettő becsúszott már, három meg kinnmaradt (kispál). Hát, látod, ez lesz belőle, felnyög, mint aki még életében nem, aztán lehet, hogy tényleg nem, régóta nem figyelek a részletekre. Sikít, érzem, hogy jó neki, érzem, hogy akarja. Aztán szinte már alszik is combja belsején a száradó spermával.

Arra ébredek, hogy valaki használja a zuhanyt, Nóra az, gondolom. Kijön, belecsavarva egy törölközőbe, én meg a reggeli merevedés lényegtelen valószerűségében elveszve látom.

Azóta egyszer láttam, akkor is fényképen, csak mert már tényleg nem tudtam mit kitalálni, hogy mire verjem ki, aztán gondoltam ez fáj neki. Gondoltam szenved. Gondoltam megrohad. Gondoltam összesköltözött valami informatikus-manager-vezérigazgatóval. Reméltem, őt nem szopja olyan hevesen, reméltem velen nem lesz semmi olyan jó.

- Igen anyám, elment, már nem láttam évek óta.

- Akkor hozz egy kiló kenyeret.

- Három hónapja vittem, oszd be, hagyjál már.

- Akkor takarodj a picsába fiam.

Prológ - Világ a makk elejéről

2007-08-28T15:13:00.000+02:00

Ez itt nem egy rólam-tananyag lesz. Minden szava hazugság. Minden betű puszta téboly, minden halál megjátszott, minden jelenet túlfűtött. A geci szép ahogy folyik lefelé az arcon.

Nők, kik nem szeretnek, férfiak, kiket nem szerettek, kurvák kiket nem basztak meg. Gyerekek, kikkel basztak. A szüleik. Nem is értem.

3 dologra van szükség az életben. Egyik sem a pénz, az a negyedik, vagy a nulladik, változatokban előforduló, kurvákra költött kisebb összeg. A pina legyen szőrös, a pia legyen erős, a cigi pedig kaparjon. Ezek után már nem számít, hogy van-e kenyér a kenyértartóban (van-e kenyértartó), nem számít semmi. A reggel másnál ébredés. A hősök elhullása. Az élet semmifélesége. A nihil, mely áthatolhatatlanul köréd fonja magát és nem ereszt. Szarni sem tudsz nélküle. Erre van szükség.

Szokás mondani, manapság egyre gyakrabban, hogy nem mindegy, hogy a fasz melyik végén állsz. Egyébként teljesen minden. Teljesen mindegy, hogy leszopnak, vagy leszopok valakit. Nemet váltok az éjszakában, halálra iszom magam, miközben már hányok a cigarettától. Teljesen mindegy, hogy mi van az a számban, hogy mim van más szájában. Hát, erről szól az élet. Leginkább a baszásról.

Isten gyűlölne. Téged is, engem is. Ha létezne. Isten nem létezik, isten már nem tényező. Nem nézné végig, mit művelnék veled. Megmentene. Az szemedbe nézek, közben pedig átvágom a torkod. Ez vagyok én, ez vagy te. Te hagyod, én kapva kapok. Alkalom.

Aztán most elkezdődik.